Novellák a semmiből

2021. május 18. 12:49 - soulfilter

Édes szeptember vége

Egy márciusi hétvége emlékére

deer-643340_1920.jpgLiza a barátnőivel érkezett szeptemberben egy hétre a Mecsekaljára, hogy megnézzék, milyen a híres szüret itt, ezen a gyönyörű vidéken. A fiúval már az első napon megismerkedett, először csak pár szó hangzott el köztük, aztán Lizát már nem is érdekelte a szőlő, egész nap csak beszélgetett volna a fiúval. Valamiféle kapocs lehetett köztük, mert sikeresen befejezték egymás gondolatait, már az első nap után, és a legtöbb dologról ugyanazon a véleményen voltak. Varázslat lehetett ez, semmi más. A szeptemberi Mecsek felett átguruló, lassan búcsúzó nap varázslata. Mégsem történt semmi. Mindketten elég sokat tapasztaltak az érzelmek sötét birodalmából, gyanús volt minden ellenkező nemű személy. Az utolsó nap engedett a fiúnak, aki azt javasolta, hogy keressék meg napnyugtakor azt az elhagyatott vadászlest, amit még nyári kóborlásai során talált. 

A lest évek óta nem használták, de az idő és a természet kegyes volt hozzá, megkímélték a dühös szelek és a rovarok sem rágták szét. Kicsit recsegett, de ha az ember keveset mozgott, akkor tökéletes oltalmat adott. És lehetőséget a leskelődéshez. A fiú azt szerette volna, hogy Liza lásson egy mecseki szarvast. Esténként már hallatszott, hogy a bikák büszkén barcogva keresik párjukat.

A szüret után elindultak. Nem vittek magukkal csak egy pokrócot, amire majd le tudnak ülni a les tetején. Nem értek egymáshoz, miközben végigbeszélgették az utat, mert rengeteg mondanivalójuk volt, még az átbeszélgetett hét után is. De a szemüket nem vették le egymásról, mintha félnének, hogyha egy óvatlan pillanatra is elfordítják a tekintetüket, az egész látomás szertefoszlik.

A leshez megérkezvén a fiú előbb felmászott, hogy kipróbálja tényleg elég erős-e szerkezet, hogy megbírja mindkettőjüket. A padra leterítette a pokrócot, majd segített Lizának felmászni maga mellé. Finoman, mégis biztonságot nyújtóan tartotta az apró, forró kezet. Elhelyezkedtek a padon, és már nem beszélgettek. Beszélt helyettük az erdő. A fák suhogása, a levelek rezdülése, az avarban megbúvó, motoszkáló bogarak nesze. A színeivel és illatával is beszélt hozzájuk. A már lehullott levelek lassú bomlásának nehéz illata már a közelgő télről, a ködről, és a sötétségről mesélt nekik. A távolságról, a beláthatatlan időről, amit egymás nélkül fognak tölteni. Senki nem mondott semmit, de mindkettejük lelkét mérhetetlen keserűség öntötte el. Az utolsó este. 

A les egy kis füves tisztás mellett a fák rejtekében állt, de a tetejéről be lehetett látni az egész zöld területet. A tisztáson a szeptemberi napfényt még élvezték a növények. Hatalmas csomókban virított a lilás őszi kikerics. 

Ahogy ott ültek, egyszer csak a bokrok alól egy ravaszdi dugta ki a fejét, és óvatosan beleszagolt a levegőbe. Át akart vágni a tisztáson, mert ez volt a legrövidebb út a falu felé, amely mellett a levágott tarlón kövér kis rágcsálókat lehetett találni. A lehető legtöbbet kell ennie a tél előtt, hiszen jövő tavasszal, sok és egészséges kisrókát akar a világra hozni, akiknek játékos hancúrozása az egész rókavár környékét betölti. Ezek a gondolatok olyan boldoggá tették, hogy szinte peckesen, semmire sem figyelve vágott át Liza és a fiú előtt. Olyan mókás léptekkel közlekedett, hogy Liza majdnem hangosan felnevetett. A róka eltűnt a másik oldali bozótosban és újra csak ketten maradtak. Lizát olyan nyugalommal és békességgel töltötte el az erdő atmoszférája, hogy a fiú vállára hajtotta a fejét. Nem beszéltek továbbra sem, csak a szivük dobbant. De a fiú és a lány szív olyan, hogyha közel kerülnek egymáshoz rögtön csacsogni kezdenek. Liza szíve dobbanását pontosan értette a fiú szíve, és a válaszdobbanásban megerősítette a szív érzését, míg a két szívdobbanás egy ütemmé nem lett. 

Lassan kezdett lebukni a nap nyugaton, mikor hatalmas zaj zökkentette ki őket a nyugalomból. A róka útvonalán egy új, vendég érkezett a tisztásra. Egy hatalmas szarvasbika állt az árnyékban. Óriási koronája jelezte, hogy az erdő királyával van dolguk. Biztos léptekkel sétált ki a kis rét közepére. A kikericsek összehúzódtak a hatalmas paták mellett. Nem magukat féltették, de a lila virágok mélyén már ott fejlődött a jövő. A következő tavasz ígérete. A bika komótosan szétnézett. Tudta, hogy nincs egyedül. Ő volt az erdő királya, mindent tudott. Elmondták neki a bokrok, a szél, és az árnyékok is. Hatalmas barna szeme végigpásztázta a tisztás szélét, és megállapodott a lesen.

Ebben a pillanatban Liza keze önkéntelenül is a fiú keze felé indult. Nem kellett sokáig keresnie, mert ugyanakkor indult el a fiúé is. Tenyerük összeért, ujjaik összefonódtak. A fiú agyán egy pillanatra átfutott, hogy a bika könnyed mozdulattal dönthetné fel az ócska tákolmányt. De amikor a három szempár találkozott, látták, hogy erről szó sem lehet. A bika érezte az emberekből áradó nyugalmat, és mást is, azt hogy ők már megtalálták azt a dolgot, ami miatt útnak indult ma este. Hátravetette hatalmas fejét és bőgni kezdett. Ekkor a lebukó nap egyetlen sugara utat talált a horizonton gyülekező felhő között, és besütött a tisztásra. Egy pár pillanatra arannyá változtatta az agancsot, a király koronáját. Aki bőgésével áldást adott, és elhintette az egész erdő felett, hogy két egyed párra talált. 

 

Ezt tudták mindhárman. Liza és a fiú ujjai olyan szorosan fonódtak össze, hogy abban a pillanatban azt sem Isten, sem ember nem tudta volna többé szétválasztani.

Szólj hozzá!
2021. május 11. 09:17 - soulfilter

Az étlap

Ego sum, qui sum

illumination-731494_1920.jpgAz étterem negyvenvalahányéve nyitott meg. Előkelő hely, előkelő környezet, előkelő vendégek. Minden igényt ki akart szolgálni. Finom ételek, finom közönség. És az ehhez illő étlapok. Kicsit büszke volt magára, hogy vastagabb, mint a többiek. Mert benne nem csak magyarul és idegen nyelveken szerepelt a menü. Hanem vakírással is. Braille írás a neve.

Amikor a dombornyomott pontokból a gyengénlátók is el tudják olvasni mivel is állnak szemben. Különlegesnek érezte magát.

Az étteremben 40 hely volt. És 41 étlap. Pont eggyel több, mint amennyi szükséges. Illetve, ha betér egy gyengénlátó, akkor nagyon fontos. Ilyen viszont nem sokszor fordult elő. A pincérek a vendégeknek mindig a vékonyabb, kevesebb dolgot tartalmazó étlapokat vitték ki. Ő csak feküdt, elhagyatva. Bársony borításán megült a por. Néha, néha leporolták, de aztán visszakerült a helyére. Csak várt. Várt az alkalomra, hogy valaki meglássa benne azt, amitől ő több, mint a többi tucat étlap, akik nap, mint nap több kézen mentek keresztül. Belőlük válogattak, majd az asztalra dobták őket, és visszakerültek régi helyükre. Nem a legszebb dolog, de legalább értékesnek tudták magukat érezni. Mert nélkülük mivé lett volna ez az étterem? Senki nem tudott volna választani a fogások közül. Miközben Ő csak hevert, és kihasználatlannak érezte tudását. 

Teljesen elkeseredett, és azt gondolta neki is jobb lenne, ha kitörölnék a plusz lapokat. Olyan lehetne mint a többiek. Lehet nem lenne különleges, de lehetne hasznos. Lehetne ugyanolyan, de kezek érintenék, és szemek futnának át sorain. De akinek jól működő szeme van, mi szüksége lenne egy vakírást tartalmazó étlapra.

Aztán, kicsivel kevesebb, mint húsz évvel ezelőtt betért egy vak, öreg hölgy az étterembe. Arra sétáltak a társaságával, és megéhezett. Az előzékeny személyzet előkereste a poros étlapot, gyorsan letisztította, és büszkén az idősebb hölgy elé rakta.

Az érzés, mikor a dombornyomott jeleken végigfutottak az öreg ráncos ujjak, leírhatalan volt. Érezte, hogy ez nem csak érintés. Valami több attól. Abból valamit kap. Jelentése volt a jeleknek. És ezt az öreg hölgy megértette. Tudta értelmezni a jeleket. És ez alapján tudott választani. Az étlap a mennyekben érezte magát. Úgy érezte, végre van értelme annak, hogy kinyomtatták. Hogy vastagabb, mint a többiek, és ettől különbözőbb. Szinte magától lapozott, hogy az illető megtalálja azt, amire szerinte igazán vágyik. 

A néninek nagyon ízlett a felszolgált étel, és visszajáró vendég lett. Igazán az tetszett neki, hogy nem kell kérdeznie, hanem megkapja az információkat attól a kis, pár oldalas könyvecskétől. Mindent megkap, amire szüksége van. Szinte minden nap megjelent, és megebédelt. És mindig azt az étlapot kérte. Nem akarta, hogy a pincérek elmondják, milyen újdonságot talált ki a szakács. A jól megszokott jeleken akarta végigfuttatni a kezét. Ahogy ezek az ujjak végiszaladtak az íráson, szinte látta magát a fogást, amit majd elétesznek. Tökéletes párost alkottak. Az étlap is boldog volt, hiszen úgy érezte, végre olyan kezekbe került, amik megértik őt.

Így múltak a napok, majd hónapok, és végül évek. Minden napjukat együtt töltötték. Az érintés megszokottá vált, de mindig, minden alkalommal megbizsergette lapjait. Szép volt, talán igaz sem volt. Aztán lassan, majdnem észrevétlenül, de minden megváltozott. Az öreg hölgy volt, hogy már csak éppen végigfuttatta az ujját a jeleken, majd egyből rendelt valamit. Később, már ki sem nyitotta Őt, és inkább a pincérektől kérdezte meg a napi ajánlatot. És a végén az is előfordult, hogy a kávéját a bársonyborításra öntötte. Fájt. Égetett. Nyomot hagyott. Ezeket a nyomokat a pincérek gondos kezei sem tudták eltüntetni. Ezek ott maradtak a borításán, és messziről jelezték, hogy mi történt. Eljött az idő, mikor a hölgy már ki sem kérte Őt. Majd lassan el is maradtak a napi látogatások, néha csak hetente, kéthetente látogatta meg az éttermet. A végén soha többet nem jött. Hogy mi történhetett, csak találgatni tudta. Lehetséges, hogy a néni elfáradt, beteg lett, vagy csak már nem hozta lázba a kínálat. Az, hogy ráborította a kávét, szintén bizonytalansággal töltötte el. Lehet csak a remegő kezek miatt történt, de a is előfordulhatott, hogy már csak nem volt érdekes, és nem figyelt rá, mit tett vele.

Ismét egyedül maradt, de a kávéfoltja miatt, még annyira sem volt szem előtt, mint korábban. Hiszen ha egy kéz megérintette a borítóját, egyből érezte, hogy nincs minden rendben vele. Egy sötét polcon árválkodott, az étterem egyik eldugott sarkában. Néha, ha egy-egy étlap eltűnt, vagy elkallódott, előkerült, de a pincérek szinte szégyenkezve adták át a betérő vendégnek. Nem érezte jól magát. Persze eleinte jól esett, hogy ismét vendégek kezébe kerül, de azt, amivel a többiektől több volt, a legtöbb ember fel sem fedezte. Mindenki csak a kávéfoltos borítót látta. A pincérek arcán is szégyen tükröződött. Kényelmetlen volt, hogy e finom helyen ilyen foltos étlapot kell adni az vendégeknek. Egyre ritkábban került elő, és a borítását már teljesen belepte a por, és a színét kiégette a nap. Beletörődött. Elfáradt a várakozásba. Már semmi másra nem vágyott, csak hogy a polcon feküdjön a nap minden órájában. Nem érzett izgalmat, ha új vendég érkezett, mert tudta, nem őt fogják elétenni. Miért is tennék. Sokkal újabb, sokkal szebb étlapok hevertek nem is messze tőle. A lapokat persze benne is cserélgették, kötelességtudatból. De minek, hisz nem látta semmi értelmét. A borító maradt a régi, sőt egyre avíttabb, koszosabb, és öregebb lett.

Elérkezett a nap, mikor az étterem már nem merte felvállani. Kukába került. Illetve, nem is kukába, mint a többi szemét, csak kidobták az étterem mögötti területre, ahol a többi kacat feküdt. Leselejtezett székek, asztalok, és minden egyéb, már értéktelen dolog. Csak feküdt ott, kint a napon. Szél fújta, eső áztatta. Lapjai kötései meggyengültek, de a súlyos, kávéfoltos, és esőtől nedves borítója még óvták a Braille írásos jeleket.

Egy szép májusi napon, délután elromlott az időjárás. Hatalmas vihar jött. Szél és eső. Az emberek elmenekültek az utcákról. Bezárkóztak, és a kényelmes, száraz melegból nézték az ítéletidőt. Ő csak feküdt, kitéve az időjárás viszontagságainak.

Egy hirtelen széllökés feltépte az öreg borítását, és a meggyengült lapok kiszabadultak a kötésükből, és végső útjukra indultak a szelek szárnyán. Semelyik nem tudta hol fog megállni, mi lesz a sorsa. De azt tudták, már soha nem lesznek egy egész részei.

Szólj hozzá!
2021. május 10. 13:01 - soulfilter

Tűzvarázsló

A szerelemben piromán vagyok

girl-569369_1920.jpgSzeretek tüzeket gyújtani. Most ne egy gyertyára gondolj, vagy egy tábortűzre. Azok nem vonzanak annyira. A férfiakban szeretek tüzet gyújtani.

Kamaszkoromban kezdődött. Észrevettem, hogy bizonyos srácok mások, mint a többiek. Valami furcsa volt bennük. De nem láttam semmi extrát. Ugyanolyan langaléta, pattanásos, borzas volt mind, mint a többiek. De mégis. Furcsák voltak. Ha kicsit becsuktam a szemem, a többi srác eltűnt. Ezek meg világítottak. Ki jobban, ki kevésbé. Ott voltak a szemhéjam mögött. Ki fényesebben, ki halványabban. Nem értettem a dolgot. Aztán lassan összeállt a kép. Ezeknek a fiúknak tetszettem, ezek akartak. 

Teltek az évek. Egyre több volt a lángoló sziluett a sötétben. Már meg tudtam különböztetni, ki hogyan lángol. Voltak akik csak a testemet akarták, Nagy láng, ami aztán gyorsan kihuny. És a reménytelen szerelemesek. Az apró kis lángjukkal, ami viszont kitartóan pislákol a sötétben.

Rájöttem, hogy játszani tudok velük. A kis lángot felerősíthetem, és a nagy lángokat egy pillanat alatt  kiolthatom, egy mondattal, vagy tettel. Ez tetszett. Bár igazából nem akartam kioltani egyiket sem. Tetszett, hogy világítanak, és miattam világítanak a sötétben.

Tudatossá  váltam, ahogy nőiesedtem. Tudatosan játszottam. Pontosan éreztem, hogy hogy kell viselkedjek, vagy öltöznöm ahhoz, hogy lángcsóvák lobbanjanak amerre járok. Felvettem a dekoltált ruhámat, és végiglibbentem az utcán. Nyomomban, mint jelzőtüzek, úgy kaptak lángra a férfiszívek. Illetve, hogy a szívek, vagy az ágyékok, azt nem tudtam megkülönböztetni. Fogalmam sem volt, hol képződött a láng. Nem is érdekelt. Lenyűgözött, vonzott a a fénye. Vonzott a tudat, hogy mindezt én okoztam. Hogy minden miattam történt.

Ez tetszett. Nem érdekelt, mi okozza a dolgot. Függővé váltam. Nem akartam mást látni, csak tüzet köröttem. Ha egy pillanatra is megingott a láng, csak megtekertem két lépés közben a csípőm, és új erőre kapott.

Akkor még nem tudtam, hogy láng és láng között óriási különbségek vannak. Nem mindegy hol képződik, és az sem, hogy mekkora ereje van. És az sem érdekelt, hogy ez mit okoz a pasikban.

Mert a láng az nyomot hagy. Ha egy gyufával megégeted magad, akkor a bőr bepirosodik, de néhány óra múlva, el is felejted az egészet. Viszont egy hosszan tartó lángnyelv, ami a fatörzsből táplálkozik, mély, örökké tartó nyomot hagy. Ami soha nem fog eltűnni. Nem foglalkoztatott, hogy mivé teszem a férfiakat. Ha kihunytak, eltűntek számomra. Viszont tudtam, éreztem,hogy egy helyet tíz új jön.

Aztán már nem érdekelt a mennyiség. Annyit kaptam, amennyit akartam. Én nagy lángot akartam. A gyufák gyújtogatásáról átálltam a benzinkutakra. Nem érdekelt mi semmisül meg, ha belobban a kútfej. Kicsit néztem, gyönyörködtem benne, aztán leléptem. Nem zavart milyen pusztítást, milyen károkat okozok ezzel. Kellett a sok, és nagy tűz. Ettől úgy éreztem különleges vagyok. Úgy éreztem bármit megtehetek. Istennő vagyok. A Férfiak Istennője. Én rendelkezek felettük, és azt tesznek amit akarok. Élveztem.

Nem vettem észre, hogy ez a dolog belőlem is többet követel. Már nem elég a csipőringatás. Ha hirtelen akarok nagy tüzet kiváltani, akkor nekem is többet kell adnom. Fel kell áldoznom valamit belőlem,hogy megkapjam az adagot. Férfiról férfira jártam. Nekik adtam a testem, hogy pár percig, hétig, gyönyörködhessem a lángban, amit elindítottam. Akár párhuzamosan is. A világ lángolt körülöttem, de sosem volt elég. Többet, és többet akartam. Nem érdekelt az ár. Nem érdekelt, hogy kihasználnak, és oda kell dobnom magam nekik.

Aztán egy nap jött Ő. Lángolt, de ez a tűz más volt, mint a többi. Nem láttam tisztán. Mintha egy homályos tükör verte volna vissza a fényét. Kontúrtalan volt, életlen. De izgató. És érdekes. Az összes többi tűz elhalványult. Nem értettem mi miatt. Aztán rájöttem. Azért mert engem gyújtott lángra, és a saját fényem elnyomta a sok-sok tüzet. Nem érdekeltek. Hagytam őket kihunyni, csak a homályos, izgalmas érdekelt. Meg akartam fejteni, miért. Miért látom akkor is, ha az én tüzem a többiekét elnyomja. Kellett nekem. Nem vettem észre, hogy ez a saját izzás, és lángolás, felemészt. Napról napra kevesebb lettem, de a fény lobogott, és más nem volt fontos számomra.

Megfejtettem. De már késő volt. Játszott. Csak meg akart szerezni. Rádöbbentem,hogy ugyanaz volt, mint én, csak férfiban. Azért volt homályos a lángnyelvei képe, mert egy mesterségesen gerjesztett dolog volt. Egy csali. Hogy ráharapjak. Hogy begyújtson. És amikor már magam is lángoló benzinkúttá váltam, lelépett. Ott hagyott. Kihunytam. De a tűz nyomot hagyott bennem. Mély, fájó nyomot, ami ha be is hegesedik, életem végéig emlékeztetni fog arra, hogy mit tett velem. És arra is, én mit tettem másokkal. 

Azóta lenyugodtam. Ha nem is büszkén, de viselem ezeket a hegeket. Megtanultam velük élni. Emlékeztetnek arra, hogy veszélyes játékot játszottam. Most már nem vágyom másra, csak egy gyertyalángra. Aki folyamatosan ott lobog mellettem, és bennem is. A két kicsi láng fénye bevilágítja környezetet, és biztosítja azt, hogy mindent tisztán lássak. Várok. Az én lángom kihunyt, de valahol izzik, és arra vár, hogy találjak egy másik ízzó zsarátnokot, amit közös erővel lángra lobbanthatunk, és életünk végéig e közös tűz mellett melegedjünk. Addig, míg végleg ki nem alszik.

Szólj hozzá!
2021. április 30. 10:52 - soulfilter

Negyvenesek

silhouette-5726230_1280.jpgAz alkonyat észrevétlenül kúszott be a város fölé. Ültem a második emeleti nyitott ablakomnál. Élveztem a kora tavaszi langymeleget. Előttem kinyitva a laptopom, halvány fénnyel árasztja el a szobát. Nem gyújtottam más fényt. Élvezem a sötétséget. A laptop még munka után maradt nyitva, most elindítok valami zenét rajta. Nem szeretem, ha ezek a mai programok helyettem próbálják meg kitalálni mit is szeretnék hallani, de ennek most becsületére legyen mondva, pontosan eltalálta a hangulatomhoz illőt. Úgysem tudtam volna jobbat találni. Fáradt vagyok. Egész nap güriztem. Meetingek sorozata. És nekem mindegyiken mosolyognom kellett. Belefáradtam. Estére már nem jut felesleges energia. Csak ülök a gép előtt, és bámulom a képernyőt. 

Ma nem írt. Egy sort sem. Máskor elárasztja az üzenőfalamat, hogy a megbeszélések után alig bírom visszaolvasni mindegyik üzenetet, mielőtt kezdődne a következő. Ma, semmi. Tudod, az a pasi, akit megismertem, abban  hülye társkereső alkalmazásban. Kezd hűvös lenni. Még csak április van. Ahogy lemegy a nap, a hőmérő higanyszála is esni kezd. Megremegek, de inkább felveszek egy kardigánt. Még nem akarom becsukni az ablakot. Csönd van odakint. Illetve hát csendesebb, mint a lezárás előtt volt. Itt, a város közepén sosincs nyugalom. 

Szóval a pasi. Én jelöltem be. Nem tudom miért. Semmi extra nem volt benne. Talán a szakálla fogott meg. Amikor visszaigazolt és elkezdtünk beszélgetni, még normálisnak tűnt. 

Alig pár nap múlva találkozót javasolt. Belementem, arra hétvégére úgysem terveztem semmit. Tízkor a szigeten. Mit veszíthetek. Legfeljebb lesz egy jó egészségügyi sétám. Nem mondanám érdekesnek. Először észre sem vettem, ahogy ott vár. De a séta közben egész jót beszélgettünk. Kicsit furcsa véleménye van pár dologról, de… Talán megkomolyodik egyszer. Bár már Ő is elmúlt negyven. Lehet ilyen korban még változni? Azért nem vészes. El  tudnék jobbat képzelni magam mellé, de negyven évesen már ne válogasson az ember. És igenis, voltak aranyos dolgai. És szép a szeme, bár a szemüveg mögött nem nagyon látszik. De azért szép. Kék. Kicsit habókos amúgy. Pörög, mint a mérgezett egér, és egy pillanatra sem tudja befogni a száját. Milyen jó illatok jönnek be az ablakon. A nem túl távoli parkban már virágzanak a díszfák. A buszok bűze sem tudja elfojtani az illatokat. Főleg így esténként. Jó lenne egyet sétálni a sötétben, a lámpák alatt a fák között. Ha ez a kijárási tilalom nem lenne, még lenne is esély rá. Ez a pasi biztos felvetné, hogy lógjunk ki a parkba, majd ha jön a rendőr elbújunk a sötétben. Mint valami kiskamasz. Én már öreg vagyok ehhez. Kinőttem az ilyesmiből. Vagy csak elfelejtettem, hogyan is kell csinálni? Hogy milyen érzés volt tiltott dolgokat tenni fiatalkorban? Az izgalom, hogy ha elkapnak gáz lesz. De az adrenalin tombolt, és különféle más hormonokkal együtt gyorsvonatként robogott a véremmel az ereimben. De ezek az idők elmúltak. Mi lenne velem most, ha másnaposan kellene hétfő reggel odaülni a gép elé, és úgy magyarázni a kollégáknak. Biztos észrevennék. Mit szólnának hozzá? Azt hiszem, hozok egy gin tonikot. Segít majd hamarabb elaludni. De tényleg. Miért nem írt ma? Valami baj van velem? Vagy vele?

Folytatom, ha érdekel. Szóval a szigeten jó volt. Meglepően sok dologról gondoltuk ugyanazt. Vagy hasonlókat. Erre teljesen rápörgött. Pedig szerintem nem olyan ritka dolog. Nem arról volt szó, hogy a piros, vagy a kék ágynemű tetszik-e jobban, hanem általános emberi dolgokról, amiben a legtöbb ember véleménye megegyezik, ha nem pszicho- vagy szociopata. Ezek után kezdett el írogatni. Folyamatosan. Mindent meg akart osztani velem. Ez egy ideig érdekes volt, aztán persze már kicsit soknak tűnt. Tényleg úgy viselkedett, mint egy kiskamasz. Hatalmas lángolás, amiről nem lehet tudni, hogy csak szalmaláng-e. Esetleg, ha elfogy a táptalaj, akkor máris a következő épületre ugrik a láng, maga után csak hamut és pusztítást hagyva. Igaz, van egy kis esélye, hogy ezt a lángot meg lehet szelidíteni, és a megfelelő mennyiségű táplálást nyújtva, egy hosszú életű, meleget adó láng lesz. Mert ha szalmát vetsz a tűzbe, az fellángol egy pillanatra, meg is éget. Ha viszont a szalma csak arra kell, hogy az óriás, száraz farönkbe bele tudjon kóstolni, akkor abból csak kicsit harap egyszerre. Nem annyira látványos, de jobban kezelhető. 

Igen, ezek a tinédzserkori szerelmek. Elbújva csókolózni. Szerelmes leveleket küldözgetni. A kapott leveleket a párnám alá rejteni és elalvás előtt megcsókolni. A “ha elhagysz, nem lesz semmi értelme az életemnek” típusú mondatok. Szépek voltak, és értelmetlenek. Ezekre nem lehet komoly kapcsolatot alapozni. Családot. Nem  lehet ész nélkül szerelmesnek lenni. Hiszen ott vannak a napi gondok, teendők. Ha folyamatosan csak a szerelem lenne, ki takarítana ki. Ki menne el vásárolni? A szerelem az kell, de ebben a korban már valami lightosabb verzió, mint a kólából. Nemhogy még vörösborral megtoldani. Jó lesz a lightos. Koffein abban is van. Már kilenc, és még semmi. Lehet nekem kellene írni?

Biztos csak valami dolga van, és nem ér rám. Pedig a sok szövegével majdnem engem is elvitt a lángolás felé. Mikor hazamentem húsvétra, vettem egy üveg bort is, hogy majd ketten megisszuk. Itt van az asztalon most is. Valami izgalmasat akartam, nem is mondtam meg neki, hogy milyet szereztem. Legyen meglepetés. De ebből nem lesz semmi. Egy szóra sem méltat. Tegnap este még elköszönt. Azóta egy szó sem. Pedig látom az üzenőablakban, hogy aktív. Akkor miért nem ír? Lassan tíz óra. Pont mint azon a szombaton. Csak nem délelőtt hanem este. Az a nap kezdete volt, ez meg a nap vége. Elfogyott a gin tonikom. Jól esne még egy pohárral, de nincs kedvem felkelni, hogy hozzak még egyet. Csak szól ez az andalító zene. Az is lehet, hogy talált valaki mást. Bár azt mondta, addig nem próbálkozik, míg nem tisztázódik, hogy mi is lesz kettőnk közt. D szerinte lassú volt a tempó. Állandóan találkozni akart. Nem értette meg,hogy én nyolctól nyolcig dolgozom. Remélem nem gondolta azt, hogy fontosabb, mint a munkám. Nem, a munka lényeges. Ott megbecsülnek. Nem fogom ezt eljátszani egy futó kaland miatt. Örülök, ha ennek a dolognak tudok egy kis részt szorítani, ő meg az egész életembe akar beköltözni.Most kicsit felidegesítettem magam. Tényleg kellene az a gin. De itt ez az üveg bor. Úgysem lesz alkalom felbontani. Ezek után, hogy egész nap nem írt, csak nem képzeli, hogy vele akarom meginni.

Felbontotta, töltött a pohárba. Belekóstolt. Nem volt az igazi. Keserű volt.

Szólj hozzá!
Novellák a semmiből
süti beállítások módosítása