Egyszer volt, hol nem volt, Pesten és Budán is túl, de még Pest megye határain belül, egy hatalmas, sötét erdő. Ennek az erdőnek a közepében, minden szem elől elrejtve található egy icinyke-picinyke kis tisztás. Alig nagyobb, mint egy talpalatnyi föld. De ezen a tisztáson, az ősöreg tölgyfák gyűrűjében, valami csoda él. A hamvas, zöld fű közepén áll egy csodálatos kis nyírfa. Lombkoronája fenséges, törzse kecses és sudár. Lombjának susogása a legszebb dalokat idézi. A kis rét ékessége. Átélt már sok mindent. Küzdött az elemekkel évek óta, de sikeresen túlélt mindent, és ezek a harcok csak megerősítették. Az arra járó állatkák, nyulak és rókák mindig megcsodálták, és egy pillanatra megpihentek hűs árnya alatt. Helyet adott a rászorulóknak, és nem kért cserébe semmit. Vékony, de erős ágai közt egy kismadár pár fészkének adott otthont. A kismadarak a gondoskodásért cserébe, megörvendeztették énekükkel, és megtisztogatták a törzsére telepedett élősködőktől. De volt, amitől ők sem tudták megvédeni. Egyszer megtalálta egy nyári zápor. Megtetszett neki, és kerülgette, majd friss vizével öntözni kezdte. A kis nyírfa nagyon élvezte a frissítő nedűt, de hirtelen azt vette észre, hogy ez a zápor már nem az, ami korábban volt. A kis nyári eső zivatarrá és viharrá változott. Már nem volt kedves. A finom esőcseppek. nagyokká és hideggé váltak, hogy a kis nyírfa beleborzongott. Aztán a vihar erőre kapva,  jégszemcséket kezdett záporozni felé, ami teljesen tönkretette a lombkoronáját, és a kis madarak fészkét is alig tudta megvédeni. Amikor a vihar kiélte a tombolását, továbbállt, új áldozatokat keresve. Nem törődött vele, hogy akár meg is nyomoríthatta volna a nyírfácskát, és a lombjai között megbúvó kis fészket. A kis nyírfa magányos lett. Hiába látogatták az állatok, és hiába vették körül a hatalmas tölgyfák, valami hiányzott az életéből. Vegetált.

Egyik nap látta, hogy a szél közeledik. Ismerte már korábbról. Tudta, hogy milyen szeszélyes természete van. Egyszer simogat, és hűsítő levegőt áraszt, másszor még az öreg tölgyfák lombkoronáját is megtépi. Látta már korábban. Akkor egy felhő kísérte, nem lehetett tudni hogy a felhő miatt volt-e a szél, vagy a szél hordta össze a felhőt. De miután kialakultak, már nem fértek meg egymás mellett. A szél folyamatosan szét akarta fújni a felhőt apróbb kis felhőcskékre, és a felhő pedig minden áron a földre akarta szorítani a szelet, hogy megbéklyózza. Több alkalommal látta távolról a küzdelmüket, és a tölgyek is sokat meséltek erről az adok-kapokról.

De a szél most egyedül volt. A kis nyírfa a  felhőt nem látta sehol a környéken, hiába próbált átnézni a többi fa felett. Csak bóklászott, mintha fogalma sem lenne hová tart, és miért. Be- benézett a fák közé, néha összeborzolt egy-egy lombkoronát, majd a lehullott levelekből tölcsért kavart, amit ha megunt, otthagyott és továbbállt. 

A kis nyírfa legszívesebben berohant volna a nagy fák közé, de sajnos a fák képtelenek erre. Félt a széltől, mert látta már tombolni, és tudta, hogy a nyári viharral is gyakran együtt jár. Olyankor egymást gerjesztve teszik tönkre a környéket. 

Nem tudott mit tenni, csak állt a rét közepén, és a lehető legkisebbre próbálta összehúzni magát, ágai közt szorosan tartva a madárkák fészkét. Leveleit kifordította, hogy ne tűnjön fel a szélnek. De persze így sem kerülhette el a szél figyelmét. Hiszen látta már korábban, mikor a vihar tépte a lombját, akkor éppen az erdőben kóborolt, próbált elbújni a felhője elől. Egy pillanatra eszébe is jutott, hogy talán meg kellene menteni a kis fát a nyári vihar elől, hisz megpróbálhatta volna elfújni felőle, más irányba terelni. De nem akart összekülönbözni a viharral, és félt, hogy a felhője figyelmét is felkelti az eset. Félt, hogy újabb támadási felületet nyújt neki. De persze, emlékezett a fácskára, és erre jártában, mindig dobott egy kis friss szellőt felé. De a nyírfa csak hidegen összehúzta a lombkoronáját, kitérve a légáram elől. Persze érezte, hogy kellemes, és friss, de nem tudott megbízni benne, és tartott a szélt kísérő felhőtől is, aki ekkorra már hatalmas fekete felleggé vált. De eltűnt. Nem borította árnyékba a kis tisztást. 

De most a szél sem vette észre, mintha nem is létezne. Céltalanul kóválygott, többször elsuhant a fácska mellett, de most nem dobott felé játékos légáramokat. Szomorúnak, és letörtnek tűnt. 

A nyírfa hirtelen ötlettől vezérelve, amit ő sem gondolt át teljesen, egy kicsi kis ágát belemerítette a szél folyamába. A szél felkapta tekintetét, és mielőtt még kiért volna a tisztásról hirtelen visszafordult. Nem értette, hogy a fa, aki eddig kerülte, és igyekezett elbújni előle, most miért tett ilyet. A fácska sem értette ezt, de érezte az ágain élő levelei közt a friss levegőt. Kicsit meg is borzongott tőle. De ez nem félelmetes volt, hanem valami kellemes. A szél körbe-körbe repülte a fácskát. Próbálta kitalálni mit is rejthet a lombja mélye, de a fa ekkor még szorosan átölelte leveleivel a törékeny kis ágait, hogy a szél ne tudjon közelebb férkőzni. A szél apró próbálkozásai folyamatosan lepattantak a zöld felületről. Ez bizsergette a nyírfát, és kellemes érzést okozott törzsében. Persze nem bízott a szélben, de néha néha egy levelet arrébb fordított, hogy a szél egy pillanatra betekintést nyerjen az ágak mélyére, de mikor megpróbált behatolni, ismét egy áttörhetetlen pajzzsal találta magát szemben. Persze, megpróbálhatta volna erőszakosan is, de látta a kis fa küzdelmét a viharral, és látta milyen gyenge és törékeny. Nem volt gonosz, és nem akart tönkretenni egy ilyen szép lényt. Pedig talán arra is lett volna ereje, hogy tövestől kicsavarja.

De mikor látta, hogy nem tud közelebb kerülni, továbbállt. Másnap hajnalban újra megjelent, és elölről kezdte a próbálkozást. Játék volt, de persze mégis nagyon komoly. Így ment, nap, mint nap. Mindketten nagyon élvezték a játékosságot, és egyre kíváncsibbak lettek. A Nyírfa minden alkalommal egyre több levelet állított úgy, hogy a szél egyre mélyebbre, és egyre többet láthatott. És a szél is közelebb került, pár apró szellőt befújt a nyírfa lombja alá, picit hűsítve azt, de olyan finoman, hogy még a levelek sem rezdültek meg.

Aztán elérkezett az a pillanat, hogy mire a szél reggel megérkezett, a fácska már délcegen, büszkén állt a tisztás közepén, és az szél teljes valójában látta. Persze a törzse, és gyökere nagyon remegett, de ez nem látszódott. A szél nem tudta mi történt és egy ideig csak kerülgette. Aztán egyre közelebbi köröket írt le, és óvatosan behatolt az ágak mélyére. A fácska nagyon félt, hogy ha a mélyére ér, akkor majd tombolásba kezd, leveri a madarak fészkét, és megfosztja csodálatos leveleitől. Képzeletbeli szemét összeszorította, és várt. Egy lapra tett fel mindent. Belülről a levelei nem tudták megvédelmezni. De a szél csak bekúszott, éppen annyira érintve meg az ágakat, hogy a fa tudja hol jár. Aztán az a szél, aki sosem állapodott meg, folyamatosan járta útját, és egy pillanatra sem pihent, elült. Az ágak rejtekén a kismadárkák fészke mellett, egy ágra telepedett. Csak ült, és csak ritkán mozdult. Csak annyit mozgott, hogy egy pillanatra lehűsítse a fácska törzsét, vagy elrendezze a picit összekuszálódott leveleket, vagy éppen a fészekben ülő fiókáknak suttogott valamit szelíden. Néha csak annyira mozgatta meg a lombkoronát, hogy hallja andalító susogását. És már nem akart kimenni. Persze kiment, hisz ha komor fellegek jöttek, akkor elhajtotta a fácska közeléből, de ha az szomjazott, akkor odaterelt egy kis felhőt aki megöntözte. Közben nagyon vigyázott, hogy a kis felhőből, nehogy vihar kerekedjen. 

Ha végzett, akkor visszasuhant megszokott helyére, és megpihent.

Aztán mikor eljött az idő felkelt, és a nyírfa kis terméseit megrázva segített új életet adni. A pici magok a barkákból lehullva, a földre kerültek, és következő tavasszal növekedésnek indulva sok pici nyírfává váltak és boldogan éltek, míg meg nem haltak.