I.

Mézillatú tavaszi szombat délelőtt volt. A randit a szokásos helyre beszélte meg, a Jászai térre. Irány a sziget, ahol lehet mélázva, sétálva beszélgetni, ismerkedni. Igen, ez egy sablonos hely. De egy kapcsolat, ismerkedés elején akár a Miami Beachen is sétálhatnánk, miközben meteorzápor húz át az égbolton, az sem tűnne fel, hiszen akkor még nem nagyon létezik más, csak Ő. A külvilág csak amiatt fontos, hogy egy térbe zár azzal, akit meg akarsz ismerni, megtudni róla mindent. Eddig csak online beszéltetek. Ismered a gondolatai egy részét, de nem láttad még három dimenzióban, nem hallottad a hangját csak telefonon keresztül, és nem érezted az illatát sem. Sőt, azokról az apró, láthatatlan, de mégis nagyon fontos feromonokról sincs semmi fogalmad. Hogy hatnak-e rád az övéi és viszont hatnak-e a tieid. Mert ennek hiányában történhet bármi a nagy világon, és lövöldözheti Ámor sorozatban a nyilvesszőit, de barátságnál több, biztos nem lesz a dologból. A biológia kegyetlen. A törvény, az törvény. Nem tudni mi határozza meg ezeket a biokémiai folyamatokat, de a természetnek biztosan célja van azzal, hogy két nem megfelelő ember ne kerülhessen össze. 

A Jászain a virágboltnál találkoztak. Első ránézésre nem volt semmi probléma a lánnyal. Csinos volt, és tényleg hasonlított a fényképekre amik fent voltak róla a társkeresőn. Ezek szerint nem filterezte szét a 10 évvel ezelőtt készült képeit. Megnyugtató. Ellenkező esetben máris hátrányból indult volna. Valaki, aki már az elején nem okoz csalódást. Ez jó jel.

Felajánlotta neki, hogy mi lenne, ha magukhoz vennének egy kávét a Bubo-ban. A koffein felpörget, talán témaindító is lehet, és persze megmutatja neki, hogy egy lovag, aki hajlandó a kiválasztottra költeni. A lány egy lattét kért, természetesen laktózmentes tejből. Csak a fiú ment be, mert a járványügyi helyzetből adódóan még mindig korlátozták az üzlethelyiségben a létszámot. Meglepően sokan akartak a jelek szerint a szigeten kávéval a kézben andalogni (a szerencsések és bátrak már a kávéspohár kiürülése után kéz a kézben andalogtak tovább), mert elég sok ember várt a kávéjára. Le kellett adni a rendelést, és szólítottak. Nem úgy, mint a Starbucksban, itt nem a neved kiabálták be az éterbe, hanem a rendelt italok nevét. A fiú megrendelte a cappuccinot és a laktózmentes lattét, és visszavonult egy sarokba, hogy megvárja. Remélte nem tart sokáig, a lány nem unja magát halálra, és nem lép le. Jó lett volna tudni előre, hogy ilyen sokat kell várni, mert akkor talán elálltak volna a kávéval kezdődő sétától. Késő bánat… Amúgyis már fizetett mire kiderült, hogy sor van. Üres kézzel meg nem akart visszamenni. Gyorsan írt egy pár szót a lánynak, hogy legyen szíves türelemmel lenni, igyekszik ahogy tud. Közben folyamatosan változott a vendégek összetétele, volt aki már megkapta a hőn áhított meleg löttyöt, és jöttek újak is. Alig pár perc telt el, mikor is meghallotta a cappuccino, laktózmentes latte hívást. Valószínűleg nem először szóltak, mert a barista hölgy hangjából már némi türelmetlenség is kicsengett. Gyorsan közelebb lépett a pulthoz, és a szabad kezével nyúlt az egyik papírpohárért, míg a másikkal éppen a mobilját próbálta ügyesen a zsebébe csúsztatni, hogy az a  keze is szabaddá váljon. Sikerrel járt, bár ezeket a Junoszty méretű kijelzővel gyártott telefonokat nem olyan egyszerű a zsebbe csúsztatni. Már nyúlt is a másik pohárért, de azt már fogta valaki. Egy női kéz. Egy csinos női kéz. Gyorsan felpillantott, hogy megnézze, ki szeretné megszerezni előle a várva várt zsákmányt. És bár a hölgynek maszk takarta az arcát, de a kezéből így is majdnem kiesett a már megkaparintott latte. A maszk nem volt akadálya annak, hogy felismerje. Mondjuk ha bizonytalan lett volna a szemek láttán, a rókás maszk akkor is elárulta volna a viselőjét. Ő volt. Vele randizott itt először,miután társkeresésre adta a fejét. Véletlen volt. Egy apró sértődés. Éppen kavart egy csajjal, és felajánlotta neki, hogy töltse nála a hétvégét, de a csaj nemet mondott. Ezen bedurcizott, és a legelső Tinderes matchtől megkérdezte, hogy van-e kedve találkozni. A Rókás Hölgynek volt kedve. Bosszúnak indult, meredeken felfutott, majd jól elcseszte. Béna volt. Vannak olyan dolgok az életben, amik ugyan jóindulatból állnak, mégis bukás lesz a vége. Ez pontosan az lett. Kezdő társkereső volt, elragadták az érzelmek, támadott, kitárulkozott, vallott, és megijesztett. Pedig annyira szép volt az elején. Itt a Buboban vettek ők is kávét, mert a hölgy szerette ezt a helyet. Aztán elindultak a Szigetre. Órákat sétáltak az ösvényeken. Fogalmuk sem volt, hol jártak már és hol nem, mert folyamatosan öntötték egymásra a szavakat, mondatokat. Ráadásul úgy, hogy a mondatok végét mindig a másik fejezte be. Mintha eddigi életük minden pillanatát együtt töltötték volna, el, de legalábbis megérezték mit gondol a másik. Rengeteg dologban hasonlítottak egymásra. Úgy telt el a nap, hogy mindketten azt gondolták a végén, hogy ebből aztán tényleg lesz valami komoly, és eddigi életük véget ért párkapcsolatai csak béna olvasópróbái voltak ennek. Hazafelé menet még el is tévedt, annyira nem tudott koncentrálni arra, merrefelé is jár. És otthon folytatódott az egész. Online. Kedvenc filmek, zenék. Megesett, hogy ugyanannak az előadónak ugyanazt a számát küldték el egymásnak, ugyanabban a pillanatban. Talán még a feromonmanócskák is betaláltak. Túl szép volt, hogy igaz legyen. Aztán vége lett. Amilyen gyorsan indult, olyan gyorsan. És ebben Ő volt a hibás. Túl sokat akart, túl gyorsan. Nem értette meg, hogy a dolgokat hagyni kell a saját sodrásukban folyni, nem érdemes a folyó vizét megbolygatni, mert több kárt okoz, mint hasznot. Megtanulta. Most már nem felejti el, míg él. Beletörődött, mert nem volt más választása. Fájt, de túlélte. Mert mindent túl lehet élni. De ebbe a hibába többet nem esett bele. Igaz, nem is volt olyan kaliberű lehetséges kapcsolat, ami ugyanezeket az érzéseket, és vágyat hozta volna ki belőle. Langyos víz volt mind. Őt kereste mindenkiben, de nem találta, hiszen az ember egyszeri és megismételhetetlen. Részletek lehetnek másokban, amik hasonlítanak, de az egész nem fog összeállni sohasem. Néha még beszélgettek, majd ezek a beszélgetések is abbamaradtak. Megtudta, hogy a hölgynek már új kapcsolata van. És boldog. Legalábbis annak tűnik. Valahol mélyen remélte, hogy nem. Hiszen csak együtt lehetettek volna igazán azok. Azóta eltelt egy év. Semmit nem tudott róla, csak remélte, hogy jól van. Nem akart a múlt csípős darázsfészkébe könyékig beletúrni. Erre most itt van, és az Ő kávéspoharát fogja. Elkerekedett szemekkel meredtek egymásra, de a kávéspoharat tartó kezük nem engedett. Talán nem is a kávéspohárhoz ragaszkodott már egyiküké sem, csak volt valami vonzás, valami fizikai törvények felett álló erő. Egyikük sem akarta tudatosan ott tartani, de elengedni sem tudták. Aztán eltűnt a varázs, ami azt eredményezte, hogy mindketten elengedték a poharat. Sajnos, itt már működtek a fizika törvényei, legfőképpen a gravitáció. A pohár lassított felvételként hullott a földre, miközben tartalma galaxis spirálkarjaiként forgott a levegőben. 

Nem tudni, vajon érzékeltek-e ebből valamit is. Kezük már nem ért össze, és eltűnt a pohár is, ami elég furcsa testtartást eredményezett. Egymásra meredtek, maguk sem értették a helyzetet.  Ez csak egy véletlen lehetett. A sors akarata? Elég szemét akkor a sors, hiszen a fiú sincs egyedül, kint várja a leendő párja, és mivel a Rókás Hölgy is ugyanarra kombóra várt, gyanúsan Ő is valakivel érkezett. 

Valami bocsánatfélét erőszakoltak ki magukból, bár azt rajtuk kívül senki nem hallotta. Szerencsére a személyzet addigra feltakarított mindent, sőt már az új adag kávé is megjelent a pulton. Mint kiderült, a Rókás Hölgyé volt, csak éppen Ő sem figyelt, és késve ment a rendeléséért. Elbúcsúztak egymástól, ha azt a két erőtlen sziát búcsúnak lehet nevezni, és a fiú megkövülten bámult a Rókás Hölgy után, amint az odasietett a párjához, és átadta neki az egyik poharat. Már nem volt rajta maszk, és előtűntek  finom vonásai, a kis hegyes orra, amit sosem tudott elfelejteni. Viszont a mosolyt, ami annyira tetszett neki egy évvel ezelőtt, nem látta. Nem tudta, hogy mi miatt nincsen. A kávé kiöntése miatt, vagy esetleg más okokból kifolyólag.

Végre megkapta Ő is a koffeinadagot. Eltűnődő arccal vitte ki a Bubo elé, ahol még türelmesen várta a lány. Egyedülálló volt, nagyon határozott és mégis nagyon elveszett. Sajnos ez a nap sem fog jót tenni a lelkivilágának, de emiatt maximum a sorsot hibáztathatjuk, nem a fiút. Ő megpróbált a sokk ellenére odafigyelni, értelmesen válaszolgatni, és inkább csodáljuk kiváló akaraterejét, hogy kétszer is sikerült megakadályozni magát, hogy a Rókás Hölgy nevén szólítsa a lányt. Szánalmasnak tűnik. Az előzmények ismerete nélkül az is lenne. De valami megváltozott. A régen eltemetett, erőszakkal a háttérbe nyomott, de tudatalattija mélyén még ott mocorgó emlékképek ismét a felszínre törtek. Az élet kegyetlen, gúnyos, és szívatós. A szívatás végén az í-re a pontot az tette fel, hogy látta a Rókás Hölgyet a pasival kéz a kézben elindulni a Sziget felé. Tehát ugyanoda tartottak. Nehéz volt úgy sétálni a lánnyal, és közben értelmesen beszélgetni vele, hogy a szeme sarkából folyamatosan azt leste, meglátja-e a Rókás Hölgyet a választottjával. Igazából nem tudta volna megmondani az miért is lenne jó neki. Sőt, biztosan tudta, hogy ha meglátja, akkor az fájdalmas lesz. És persze a Sziget legszűkebb útján, ahol semmi menekülési útvonal nem volt, szembetalálkoztak. Természetesen nem szóltak egymáshoz, igazából csak elhaladtak egymás mellett, de míg mindkettőjüknek a párja magyarázott valamit folyamatosan, ők vetettek egy pillantást egymásra. Nem volt abban a pillantásban semmi. Sem gyűlölet, sem szeretet, sem szánalom, sem közöny. Semmi nem volt benne, viszont benne volt minden. A minden, amit nem lehet körülírni, amit nem lehet egyszerűen nevén nevezni sem. A séta további részében nem találkoztak, és valószínűleg a lánynak sem tűnt fel a kínos intermezzo. Sőt, a fiú annyira túltett az elvárton, hogy a lány szeretett volna egy második randit is. Igazából a fiú ezt az elsőt nem is nevezte randinak, csak előrandinak. Ezt is a Rókás Hölgy mondta. Az első sosem randi, hanem előrandi. Ismerkedés, a fizikai és a szellemi állapotok felmérése és ütköztetése, illetve egymásnak való megfeleltetése. Egy teszt, ami alapján eldöntődik, hogy van-e értelme a folytatásnak. A lány szerint volt. A fiú azt sem tudta mi történik és könnyelműen beleegyezett. Igazából nem is volt semmi baj a lánnyal, kedves, okos értelmes nő volt. De nem a Rókás Hölgy. Ha nem futnak össze a Buboban, akkor nagyon boldog lett volna, hogy ez a lány második találkozót kér tőle. Így is örült, hiszen a tudata emlékeztette, hogy a Rókás Hölgy már másé, de a tudatalattija ezt nem nagyon akarta elfogadni. Vannak dolgok, amiről az eszünk nem tudja meggyőzni azt a részt, amit még nem látott senki, de valaki elnevezte léleknek.

II.

Hónapok teltek el a kávéincidens óta. A tavaszi lány emléke már rég a múltba veszett. Nem volt rossz, egész sok randit megért még a kapcsolat. De nem volt az igazi. Sem neki a fiú, sem a fiúnak a lány. Egy lapos, kompromisszumokra épülő kapcsolat lehetett volna, de egyikük sem erre vágyott. Elengedték egymást, és mindenki kereste tovább a végső kikötőt. Persze azóta is voltak kisebb megállók a hajóúton, de pár alkalomnál többet egyik sem élt meg.  A fiú tudta, vele nem egyszerű a dolog. Képes lett volna kompromisszumokat kötni, de alapjaiban nem akart megváltozni már. Elég idős volt hozzá, hogy egy kifejlett világképe legyen, amin szívesen módosított, ha volt valami, ami meggyőzte, de csak azért, hogy másnak megfeleljen, azért nem fogja megváltoztatni. A világ folyama csordogált tovább a saját kis unalmas medrében. Reggel felkelt, elment dolgozni, este hazaért, valamit még csinált, aztán lefeküdt aludni. Nap, mint nap. Ettől csak a hétvégék voltak kivételek. Ilyenkor kicsit kiszabadult, és felpörgött. Csak 48 órába belesűríteni egy igazi vágyott életet nem olyan könnyű. Barátokkal együtt lenni, sportolni, kikapcsolódni, esetleg randizni? Na és ugye a házimunka sem fogja megcsinálni magát. Hiszen csak a Hollywoodi filmekben nem takarítanak az emberek, és mégis folyamatos tisztaságban élnek, és mindig van frissen mosott ruha a szekrényben. De itt, a való életben ezeket is el kell végezni. És ez mind idő és energia. De felvette a ritmusát, és megvoltak a rutinok is. A tél volt a legrosszabb. Mikor munkába indult még sötét volt, mire hazaért, már megint. A sötét pedig nem tesz jót az ember lelkének. Egy szép nyári napon, ha hazaérkezett, még lehetett a szabadban lenni. Láthatta pihenés közben, ahogy elbúcsúzik a Nap. Télen ez sincs. Hideg, sötét, riged. Mint az egyedüllét. De csak amiatt nem akart  együtt lenni valakivel, hogy ez megszűnjön, hogy legalább egy pislákoló fény legyen a sötétjében. Ő egy nagyon nagy tábortűzre vágyott. Ami segít abban, hogy tisztán lássa a teljes környezetet, és hogy messzire láthasson. És abban is, hogy soha se fázzon. Csak nem szabad eltávolodni ettől a tűztől, és folyamatosan meleg lesz a szívében. Persze, ezt a lángot táplálni kell, mert könnyedén kihunyhat, és akkor nagyon nehéz, ha nem lehetetlen újra begyújtani.

A lányok jöttek, majd mentek. Érdekesek voltak, izgalmasak, de egyiknek sem akarta feleslegesen rabolni az idejét. A szíve mélyén lévő űrt egyik sem tudta elérni, és kitölteni. Mint a szabadtűdős búvárok, akik látják, a mélyben rejtőző igazgyöngyöt, de elfogy a lendület és a levegő még mielőtt karnyújtásnyi közelségbe kerülnének hozzá.

Lassan beletörődött, hogy egyedül marad, és csak leheletnyi kis boldogságok költöznek ideiglenesen az életébe. Apró kolibrik, melyek virágról virágra röppennek, és csak annyi időt töltenek ott, amennyi nektárt a virág adni tud nekik. Arcok, testek, illatok, amik szépen sorban elvesznek az emlékek útvesztőjében.

Lassan beleszokott az egyedüllétbe. Nem, boldog nem volt, de elfogadta, beletörődött. Azt mondják, aki hosszabb időt tölt egyedül, annyira hozzászokik, hogy neki már az jelent komoly problémát, hogy újra megossza az életét napi szinten mással. Az új helyzetbe bele kell rázódni. És ha már belerázódtál, akkor abból kitörni nehéz. A megszokás nagy úr. Egy kisebb biztos rosszat az emberek nagy része nem hagy ott egy nagyobb, de bizonytalan jóért. A félelem az ismeretlentől, majdnem mindenkiben ott munkálkodik. Neki is lehetett volna olyan kapcsolata, ami már kezdett komollyá válni, de ekkor inkább eltávolodott, és megpróbálta azon a szinten tartani. Persze ezt a partnerei úgy érzékelték, hogy elhidegül, és mindnek szakítás lett a vége. Az emberek egy szinuszhullámon mozognak. Néha a görbe csúcsán vagyunk, és néha az x tengely alatt. Ez teljesen normális. A kérdés az, hogy mennyire vagy bátor felkapaszkodni az y tengelyen. Mert azt tudni kell, hogy ugyanolyan mélyre is fogsz kerülni. A természet egyensúlyba hozza magát. Aki nagy magasságokat akar megélni, annak vállalnia kell a nagy mélységek kockázatát is. Nem mindegy a görbe meredeksége sem. A lassan felépített hosszú szinuszhullámok általában lassan is ereszkednek vissza. Ő megpróbálta, ha nem is tudatosan, de egy kicsivel az x tengely fölött tartani az érzelmi görbéjét, és annyira ellaposítani amennyire csak lehet. A kisebbik rossz volt ez. Csak ugye, mint megállapítottuk korábban, az élet szívatós. 

III.

A hónapok során munkahelyet váltott. Életközepi válság, vagy nevezzük annak aminek akarjuk. A lényeg, hogy valami teljesen mást szeretett volna csinálni, amit addig. Ez sikerült is. Újra kellett tanulnia mindent, de legalább ezzel is lekötötte magát. Szerette teljesen más megvilágításból látni a dolgokat.A versenyszférát a közszféra váltotta. Sok-sok emberrel dolgozott nap, mint nap, és munkájából adódóan a legtöbbjükkel kapcsolatba is került. A ház minden részére eljutott, egy idő után minden részét úgy ismerte, mint a tenyerét. A laza öltözetet felváltotta az elegánsabb megjelenés, de ezt egy idő után nem érezte kényelmetlennek. Sőt, egyre jobban érezte magát tőle. 

Egyik nap éppen segítséget ment nyújtani egy kollégához. Kicsit elhúzódott a munka, sietni kellett vissza az irodába, ezért úgy döntött lifttel megy a szokácsos lépcsőzés helyett. Csak három emelet, és ráadásul lefelé, de látta, hogy a lift pont a szinten tartózkodik, és nem bírt ellenállni a csábításnak. Beszállt, megnyomta a földszint gombot, és a lift komótosan elindult lefelé. Csak pár emeletről volt szó, így viszonylag gyorsan jött az ajtónyitás. Lépett volna ki az ajtón, de egy kisebbfajta tömeg állta útját. Ha négy embert kisebbfajta tömegnek lehet nevezni. Álltak a liftajtó előtt, és beszélgettek, miközben várakoztak. Külsősök lehettek. Két férfi, és két nő. A liftajtó nyílására abbahagyták a beszélgetést, és felé fordultak. Nagy szerencse volt, hogy nem volt a kezében kávé. És neki sem. A háttal álló hölgy a Rókás Hölgy volt. Maszk nélkül, fitos orral, vörös hajjal, és sajnos mosoly nélkül. A fizika most sem volt segítségükre.E két ember találkozásakor az idő paranormális fordulatot tesz. A Szigeten, a Bubóban, és most is. Álltak. És csak néztek. Egymásra. Hónapok, évek futottak le agyukban. Szerencsére, mint említettem az idővonal ilyenkor paranormális hurkot vetett, és mindez csak egy pillanat alatt játszódott le. A kinyökögött Jónapot elhalt az éterben. Az arcuk pirosra gyúlt, és egymás tekintetét nem engedve cseréltek helyet a liftajtóban. Ha valaki odafigyelt, könnyen észrevehette, hogy e két ember nem most látja egymást először. Csoda, hogy a szikráktól a lift elektronikája nem mondta fel a szolgálatot. De senki nem figyelt, az emberek általában a saját dolgaikkal, problémáikkal vannak elfoglalva, rohannak, és nem figyelnek az ilyen paranormális tevékenységekre. Bezzeg Ők. Mikor a szigeten sétáltak, többször megálltak, hogy nézzék az embereket, és próbálják kitalálni, ki kicsoda, milyen az élete, és mi játszódik le benne éppen. De most csak helyet cseréltek, és nézték egymást, ahogy a liftajtó lassan becsukódik, és ha nem is egy világ, de lassan több emelet választja el őket egymástól.

Az irodába érve még mindig a varázslat alatt állt. Az nem volt meglepő, hogy összefutottak, hiszen tudta, hogy a Rókás Hölgy is hasonló munkakörben dolgozik. Igazából csak az volt meglepő, hogy ebben a hatalmas közszférában, ahol több tízezer ember dolgozik, éppen ők ketten, éppen egy liftajtóban. Azon tűnődött, hogy milyen béna volt, valamit kérdezhetett volna, meg egyáltalán, mi az, hogy jónapottal köszönt. Itt volt az esély, hogy újra beszéljenek. Bár a Rókás Hölgy nem volt egyedül persze, de azért egy köszönésen kívűl talán több minden is elhangozhatott volna. És persze egyből jöttek a kétségek is, mert nem is Ő lenne, ha nem fogalmazódnának meg benne ilyetén dolgok is. Vajon egyáltalán akarna-e beszélni vele. Miért is akarna? Hiszen még biztos együtt van a pasival. Sőt, lehet már össze is házasodtak. Lehet gyerekük is van már. Bár nem látszik rajta, igaz egy jó kabát bármit eltakarna. De nem, szinte ugyanolyan volt, ahogy az emlékeiben élt. Olyan, mint amikor meglátta a 4-6 megállójában. Mindenesetre azt a végkövetkeztetést vonta le, hogy ezt nagyon durván elszúrta. Két éven belül a második. Persze azt sem lett volna jó megtudni, hogy a Rókás Hölgy már annyira sem elérhető, mint két éve. Igazából jobb lett volna, ha ez az egész liftes jelenet meg sem történik. De, mint tudjuk az élet nem kérdez, csak pofán ver. 

A napok teltek múltak. Ő persze azt mondta, hogy már simán elfelejtette a dolgot, de meglepően sokat járt lifttel, mikor egyedül kellett mennie valahova. Ha rákérdeztek volna, azt mondta volna, hogy csak ellustult, vagy fáj a lába, de tudjuk, hogy a találkozóban reménykedett. De az esélyek, amiket elszúrunk, nem bocsáthatóak meg olyan könnyen. Az élet nem mindig ad újabb lehetőséget. Persze előfordul, ha az égiek szeretnek, akkor mégiscsak kapsz még egy esélyt. Nem tudom mitől függ. Van aki sorsnak hívja, van aki Isteni gondviselésnek, és van aki véletlennek. Mindenkire rá van bízva, miben is akar igazán hinni. A lényeg a hit. És Ő hitt abban, hogy ez a dolog nem záródhat így le. Hogy történni fog, mert történnie kell valaminek. Ha a világegyetem úgy akarná, hogy semmi közük ne legyen egymáshoz, akkor már rég segített volna elfelejteni. Vagy küldött volna egy másik nőt, aki felülírja az emlékét, mint ahogy ez történt sok-sok korábbi kapcsolatával.

IV.

Továbbra is a liftben bízott. Minden irodán kívüli munkájára lifttel ment, akkor is ha csak egy emeletet kellett fel, vagy lefelé mennie. Egy májusi délután volt. A munkaidő a végéhez közeledett, és mivel úgy érezte jól teljesített, elhatározta, hogy indulás előtt hoz még egy kávét a büféből, mert megérdemli. Amúgyis csütörtök volt, már elfáradt az egész hetes hajtásban, és nem árt, ha hazafelé oda tud figyelni a motoron a forgalomban. Igen, tavasszal vett egy motort, és azzal járt be a munkahelyre. Időt spórolt vele, és tegyük hozzá tetszett neki a szabadság, amit a motorozás nyújtott. Csak Ő, a gép, és az út. Pedig ezer helyről hallotta, hogy a motorozás veszélyes, meg hogy már öreg az ilyesmihez. De nem törődött vele. Tavasztól őszig motorozott. Nem vezetett őrült módon, mint egy nyegle huszonéves, bár ha olyan hangulata volt, tudott úgy érkezni, hogy a munkatársak két sarokkal korábban hallották, hogy jön. De ehhez kellett a koncentráció, és a mai hazaúthoz ezt a kávé hivatott biztosítani. 

A büfé a földszinten volt, és az Ő irodája az első emeleten. Természetesen lifttel ment. Már annyira beleivódott a gyakorlat. Szinte gépiesen hívta a liftet, de igazából nem is gondolt bele, miért teszi. A lift megállt a földszinten, és beszállt a gőzölgő kávéval. Megnyomta az 1. Szint gombját, és várta, hogy az ajtó bezáródjon. Már majdnem teljesen becsukódott, mikor egy női kéz jelent meg, és megállította a liftajtót. Az a kéz. Felismerte volna ezer közül is. A liftajtó kinyilt, és a Rókás Hölgy lépett a liftbe. Egy pillanatra megtorpant, mikor meglátta, kivel is kell megosztani a szűk fülkét. Aztán megnyomta a legfelső szint gombját és az ajtó lassan bezáródott. A lift elindult, a beszélgetés viszont nem. Csak a súrlódó drótkötelek hangja hallatszott a fülkében. Még a lélegzet is megakadt. A fiú a cipőjét bámulta, és a Rókás Hölgy szeme pedig a kijelzőre tapadt. 

A lift megállt az elsőn, és az ajtók kinyíltak. A fiú nem mozdult. Nem akart, vagy csak nem tudott. A Rókás Hölgy ránézett, de nem szólt semmit. Az ajtók lassan bezáródtak, és a lift megindult felfelé. Ekkor már egymást nézték. A Rókás Hölgy ajka mosolyra húzódott, és megjegyezte, hogy egész jó irányban haladnak a dolgok, hiszen ez a kávé még nem lelte korai halálát a lift padlóján. Mosolygott és incselkedett. A fiú is elmosolyodott. A szürke és sötét liftet nappali fényesség töltötte be. Legalábbis így érezték. Igen, válaszolta a fiú, bár nem sok kellett hozzá. Ezen mindketten nevettek. A fiú hirtelen a Rókás Hölgy kezére nézett. Nincs gyűrű, állapította meg. Egy nagyon frappáns “hogy vagy” kérdést tett fel, és a következő pillanatban már átkozta magát, hogy lehetett ilyen béna. A Rókás Hölgy szerencsére nem egy szóval válaszolt. Elmondta, hogy még mindig rengeteget dolgozik, de remekül érzi magát a bőrében. Több szóra nem volt idő, mert a lift megérkezett a legfelső emeletre. Az ajtók kinyiltak, majd becsukódtak. De ekkorra a fiú már csak egyedül volt a liftben. Hosszú másodpercek teltek el, mire rájött, hogy a lift nem fog semerre sem menni, ha nem nyomja meg a kívánt emelet számát. Felsóhajtott, és közelebb lépett a kijelzőhöz, ahol eddig a Rókás Hölgy állt. Hogy az otthagyott illata, vagy a szétszóródott feromonmanócskák miatt, de hirtelen nem ismerte fel az egyes számot. Lassan elindult lefelé. Kilépve a liftből arra gondolt, hogy egy élmény lesz, vad szívveréssel, és remegő lábakkal hazamotorozni. Szerencsésen, vagy talán a gondviselésnek köszönhetően, de épségben hazaért. Leparkolt a motorral, bement a házba, ledobta a motoros ruhát, és kivett egy sört a hűtőből. Kiült a teraszra, és beletartotta az arcát a lemenő nap sugaraiba. Hónapok óta először érzett valamit. Valami mást. Elővette a telefonját, és belépett a csevegőprogramba. Kikereste a lány nevét, és elkezdett gépelni.

V.

Begépelte az üzenet, majd visszatörölte. Majd újra, más szavakat, más gondolatokat. Azt is kitörölte. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy el kellene-e küldeni bármit is a lánynak. A kétségek előtörtek, és üvegszilánkokként kezdték marni a gyomrát. Még a sör sem esett jól. Lezárta a telefont és eltette a zsebébe, majd hosszan belenézett a távozó Napba. Szép volt, de ennyi. Ne áltassuk magunkat hiú reménnyel. Számíts a legrosszabbra, és nagy gond nem lehet. Igazi nihilista hozzáállás. Ekkor a telefon életre kelt, és aprót rezzent a zsebében. Szíve megdobbant, és egyből zsebébe nyúlt. Egy üzenet érkezett. A Rókás Hölgytől. A szilánkok egyre élesebbé váltak, ahogy megnyitotta a chatablakot. És ahogy olvasta, úgy alakultak át a hideg üvegből, lassan olvadó cukormázzá, amik simogatták az egész belsőjét. A Rókás Hölgy, csak annyit írt, hogy nagyon örült, hogy újra találkoztak, illetve annak még jobban, hogy végre beszéltek is, bár az a két mondat nem számított Nobel díjasok közti filozófiai vitának. Azonnal válaszolt. És elkezdődött. Aznap este nem sokat aludt egyikük sem. Csak itták egymás szavait. Éveket kellett bepótolni, és mindkettejük egy éjszaka alatt akarta ezt elérni. Mint kiderült a Rókás Hölgy pasija már rég nincs meg, mert bár nagyon jó volt vele, de a pasi azt akarta, hogy hagyja ott a melóját, és majd Ő eltartja. A Rókás Hölgy nem ilyen. Ezen sokat vitáztak, és mivel több hónap sem sikerült ezt a pasival megértetni, a Rókás Hölgy szakított vele. Azóta neki is csak próbálkozásai voltak, de senkibe nem tudott beleszeretni. Végül a végkimerülés határán találkozót beszéltek meg. Nem volt kérdés, hogy hol. A Levendula fagyizó, a körúton, ahol régen többször is fagyiztak. Szombat, délelőtt 10 óra. Vissza a kezdetekhez. 

A pénteki nap nagyon lassan telt el. Mindketten nagyon “hatékonyak” voltak a munkában, főleg úgy, hogy előtte pár órát aludtak csak. Este is csak egy üzenet váltottak, miszerint is nagyon várják a holnap délelőttöt. 

A srác motorral indult a városba. Időben elindult, de belefutott egy balesetbe, és ezért késésben volt. Kicsit jobban odahúzta neki a gázt, mert utált késni, és nem akarta a Rókás Hölgyet megvárakoztatni. Egy kanyarba túl gyorsan ment bele, és a motor hátulja megúszott. Csak a szerencsének és nem a tudásának köszönhette, hogy ki tudott jönni a kanyarból bukás nélkül. Visszalassított. Inkább késsen pár percet, mintsem egyáltalán ne érjen oda. Tudta, érezte, a Rókás Hölgy várni fog rá. Annyit vártak már, hogy ez a pár perc nem fog változtatni a dolgon. Sikerült leparkolnia viszonylag közel a fagyizóhoz. Éppen csak lezárta a motort, és betette a bukósisakot a tartójába, de a kabát zippzárját már menet közben bontogatta, hogy minél hamarabb odaérjen. A fagyizó előtt nem volt senki. A fiú rémülten kereste elő a telefonját, de nem érkezett semmi üzenet. Nem várt meg. Azt hitte, nem jövök, csak átvertem. Vagy el sem jött. Ő vert át. Ez járt a fejében, és teljesen elkeseredett. Ekkor nyílt a fagyizó ajtaja, és a három lépcső tetején ott állt a Rókás Hölgy, kezében két tölcsér fagyival. Gondoltam valami miatt késel, így bementem és hoztam neked is egyet, mondta. A fiú csak nézte, mint aki angyalt lát. A korábbi negatív gondolatok, lelke kukájának legmélyebbre kerültek. Nem is értette, hogy gondolhatta, hogy átveri. Csak nézte. Álltak. Az időparadoxon beindult. Majd egy lépést közelebb lépett, a Rókás Hölgy fölé magasodott a lépcsőn állva. Elmosolyodott, és egyetlen ugrással a nyakában termett. Két tölcsért tartó keze szorosan a fiú nyakára kulcsolódott, és a fagyi folyt szanaszét a fiú nyakán és a hölgy kezén, majd a földre hullott tölcsérestől. A fiú átkarolta a derekát, mire a hölgy szorosan hozzásimult. Mint egy részeg Laookón csoport, úgy dülöngéltek a körút meletti járdán. A Hölgy lába nem érte a földet, de a fiú biztosan tartotta, és a hölgy keze sem engedte volna el a fiú vállát, akkor sem ha abban a pillanatban Budapest felett atombomba robbant volna. Porrá és gőzzé váló atomjaik úgyanúgy párosával, egymást tartva szálltak volna a nemlét horizontja felé. Szemük, tudatuk, lelkük, és kicsivel később szájuk is összekapcsolódott. Egyetlen igaz kört alkottak, melyen keresztül a világ energiái őrült áramlásba kezdtek. A világ megszűnt. Csak Ők ketten. Az újraegyesülés. 

A fiú agyán átfutott egy gondolat. Tudta, hogy ebben a pillanatban ért a szinusz görbe legmagasabb pontjára. És azt is, hogy innen már csak lefelé visz az út.