Az étterem negyvenvalahányéve nyitott meg. Előkelő hely, előkelő környezet, előkelő vendégek. Minden igényt ki akart szolgálni. Finom ételek, finom közönség. És az ehhez illő étlapok. Kicsit büszke volt magára, hogy vastagabb, mint a többiek. Mert benne nem csak magyarul és idegen nyelveken szerepelt a menü. Hanem vakírással is. Braille írás a neve.

Amikor a dombornyomott pontokból a gyengénlátók is el tudják olvasni mivel is állnak szemben. Különlegesnek érezte magát.

Az étteremben 40 hely volt. És 41 étlap. Pont eggyel több, mint amennyi szükséges. Illetve, ha betér egy gyengénlátó, akkor nagyon fontos. Ilyen viszont nem sokszor fordult elő. A pincérek a vendégeknek mindig a vékonyabb, kevesebb dolgot tartalmazó étlapokat vitték ki. Ő csak feküdt, elhagyatva. Bársony borításán megült a por. Néha, néha leporolták, de aztán visszakerült a helyére. Csak várt. Várt az alkalomra, hogy valaki meglássa benne azt, amitől ő több, mint a többi tucat étlap, akik nap, mint nap több kézen mentek keresztül. Belőlük válogattak, majd az asztalra dobták őket, és visszakerültek régi helyükre. Nem a legszebb dolog, de legalább értékesnek tudták magukat érezni. Mert nélkülük mivé lett volna ez az étterem? Senki nem tudott volna választani a fogások közül. Miközben Ő csak hevert, és kihasználatlannak érezte tudását. 

Teljesen elkeseredett, és azt gondolta neki is jobb lenne, ha kitörölnék a plusz lapokat. Olyan lehetne mint a többiek. Lehet nem lenne különleges, de lehetne hasznos. Lehetne ugyanolyan, de kezek érintenék, és szemek futnának át sorain. De akinek jól működő szeme van, mi szüksége lenne egy vakírást tartalmazó étlapra.

Aztán, kicsivel kevesebb, mint húsz évvel ezelőtt betért egy vak, öreg hölgy az étterembe. Arra sétáltak a társaságával, és megéhezett. Az előzékeny személyzet előkereste a poros étlapot, gyorsan letisztította, és büszkén az idősebb hölgy elé rakta.

Az érzés, mikor a dombornyomott jeleken végigfutottak az öreg ráncos ujjak, leírhatalan volt. Érezte, hogy ez nem csak érintés. Valami több attól. Abból valamit kap. Jelentése volt a jeleknek. És ezt az öreg hölgy megértette. Tudta értelmezni a jeleket. És ez alapján tudott választani. Az étlap a mennyekben érezte magát. Úgy érezte, végre van értelme annak, hogy kinyomtatták. Hogy vastagabb, mint a többiek, és ettől különbözőbb. Szinte magától lapozott, hogy az illető megtalálja azt, amire szerinte igazán vágyik. 

A néninek nagyon ízlett a felszolgált étel, és visszajáró vendég lett. Igazán az tetszett neki, hogy nem kell kérdeznie, hanem megkapja az információkat attól a kis, pár oldalas könyvecskétől. Mindent megkap, amire szüksége van. Szinte minden nap megjelent, és megebédelt. És mindig azt az étlapot kérte. Nem akarta, hogy a pincérek elmondják, milyen újdonságot talált ki a szakács. A jól megszokott jeleken akarta végigfuttatni a kezét. Ahogy ezek az ujjak végiszaladtak az íráson, szinte látta magát a fogást, amit majd elétesznek. Tökéletes párost alkottak. Az étlap is boldog volt, hiszen úgy érezte, végre olyan kezekbe került, amik megértik őt.

Így múltak a napok, majd hónapok, és végül évek. Minden napjukat együtt töltötték. Az érintés megszokottá vált, de mindig, minden alkalommal megbizsergette lapjait. Szép volt, talán igaz sem volt. Aztán lassan, majdnem észrevétlenül, de minden megváltozott. Az öreg hölgy volt, hogy már csak éppen végigfuttatta az ujját a jeleken, majd egyből rendelt valamit. Később, már ki sem nyitotta Őt, és inkább a pincérektől kérdezte meg a napi ajánlatot. És a végén az is előfordult, hogy a kávéját a bársonyborításra öntötte. Fájt. Égetett. Nyomot hagyott. Ezeket a nyomokat a pincérek gondos kezei sem tudták eltüntetni. Ezek ott maradtak a borításán, és messziről jelezték, hogy mi történt. Eljött az idő, mikor a hölgy már ki sem kérte Őt. Majd lassan el is maradtak a napi látogatások, néha csak hetente, kéthetente látogatta meg az éttermet. A végén soha többet nem jött. Hogy mi történhetett, csak találgatni tudta. Lehetséges, hogy a néni elfáradt, beteg lett, vagy csak már nem hozta lázba a kínálat. Az, hogy ráborította a kávét, szintén bizonytalansággal töltötte el. Lehet csak a remegő kezek miatt történt, de a is előfordulhatott, hogy már csak nem volt érdekes, és nem figyelt rá, mit tett vele.

Ismét egyedül maradt, de a kávéfoltja miatt, még annyira sem volt szem előtt, mint korábban. Hiszen ha egy kéz megérintette a borítóját, egyből érezte, hogy nincs minden rendben vele. Egy sötét polcon árválkodott, az étterem egyik eldugott sarkában. Néha, ha egy-egy étlap eltűnt, vagy elkallódott, előkerült, de a pincérek szinte szégyenkezve adták át a betérő vendégnek. Nem érezte jól magát. Persze eleinte jól esett, hogy ismét vendégek kezébe kerül, de azt, amivel a többiektől több volt, a legtöbb ember fel sem fedezte. Mindenki csak a kávéfoltos borítót látta. A pincérek arcán is szégyen tükröződött. Kényelmetlen volt, hogy e finom helyen ilyen foltos étlapot kell adni az vendégeknek. Egyre ritkábban került elő, és a borítását már teljesen belepte a por, és a színét kiégette a nap. Beletörődött. Elfáradt a várakozásba. Már semmi másra nem vágyott, csak hogy a polcon feküdjön a nap minden órájában. Nem érzett izgalmat, ha új vendég érkezett, mert tudta, nem őt fogják elétenni. Miért is tennék. Sokkal újabb, sokkal szebb étlapok hevertek nem is messze tőle. A lapokat persze benne is cserélgették, kötelességtudatból. De minek, hisz nem látta semmi értelmét. A borító maradt a régi, sőt egyre avíttabb, koszosabb, és öregebb lett.

Elérkezett a nap, mikor az étterem már nem merte felvállani. Kukába került. Illetve, nem is kukába, mint a többi szemét, csak kidobták az étterem mögötti területre, ahol a többi kacat feküdt. Leselejtezett székek, asztalok, és minden egyéb, már értéktelen dolog. Csak feküdt ott, kint a napon. Szél fújta, eső áztatta. Lapjai kötései meggyengültek, de a súlyos, kávéfoltos, és esőtől nedves borítója még óvták a Braille írásos jeleket.

Egy szép májusi napon, délután elromlott az időjárás. Hatalmas vihar jött. Szél és eső. Az emberek elmenekültek az utcákról. Bezárkóztak, és a kényelmes, száraz melegból nézték az ítéletidőt. Ő csak feküdt, kitéve az időjárás viszontagságainak.

Egy hirtelen széllökés feltépte az öreg borítását, és a meggyengült lapok kiszabadultak a kötésükből, és végső útjukra indultak a szelek szárnyán. Semelyik nem tudta hol fog megállni, mi lesz a sorsa. De azt tudták, már soha nem lesznek egy egész részei.